Anya lettem Október másodikán!
Úgy vártam ezt a napot! A pocakomat hányszor néztem a tükörben és hányszor képzeltem el, hogy hogyan is nézhet ki?! Minden egyes nap a 39. hét után a " tüneteket" fürkésztem, amik a szülés megkezdtét jelenthetik. Egyértelműen nem jött.
Október 1-én felkeltem és végre valami bíztatót fedeztem fel. A nyákdugó távozott. Izgatottan mentem be anyuhoz és közöltem vele, hogy ma biztosan lesz valami. Az orvosomat felhívtam kinek elmeséltem mi történt, aki válaszként annyit mondott menjek be a kórházba és vizsgáltassam meg magamat. A tanácsára 2 óra múlva ott is voltam. A szent imre kórházba érkezve nagyon kedvesen fogadtak. Kicsit várni kellett a vizsgálatra.
Olvastam neten, hogy 40. hét után magzatvizet néznek. Én annyira féltem ettől a vizsgálattól, hogy az csak na! Szorítottam, hogy ne kelljen elvégezni. Amíg várakoztam arra gondoltam, hogy semmi fájdalmam nincsen, hiányoltam őket. Épp hogy elmerengtem, behívtak a vizsgálóba. A doktornő megállapította, hogy bő 1 újjnyira nyitva vagyok. Utána közölte, hogy a magzatvizet meg kell vizsgálni. Látványos sápadtság ült az arcomra verejtékekkel társítva. A doktornő lázasan nyugtatgatott, hogy higgyjek neki ez nem fog fájni! Összeszorított fogakkal, csukott szemmel túlestem a vizsgálaton. Mindenkit megnyugtatok, nem fáj! :-)
A vizsgálat végeztével a vajúdóba küldtek, ahol rákötöttek NSTre. Az nst még mindig teljesen negatív jeleket adott, amik véletlenül sem mutattak szülésre utaló jeleket.
A domtornő rám mosolygott és közölte, hogy szerinte ma még találkozunk. Erre a mondatra erősen verni kezdett a szívem, szinte a torkomban éreztem. Alig vártam, hogy kimenjek és mondjam anyunak, és felhívjam Robit is!
Anyu már mondta, hogy tuti még az nap megszülök. Én nem hittem.
Hazafele busszal mentünk, közben Robit hívtam, hogy nagy eséllyel aznap szülök. Robi azonnal eljött a munkahelyéről és lázas készülődésbe kezdett.
Egy kis idő múlva már megérkezett hozzánk. Gondoltuk, rásegítünk a szülésre egy kis sétával. A séta közben megéreztem az első valódi fájásom. Elkezdődött a vajúdás. A boltba bementünk, ahol úgyszint jöttek a fájások. Elbújtam egy sorba ahol senki nem volt és összeszorított fogakkal vészeltem át azt a 20mpet.
Anyu meg is említette nekem, hogy kezdek rosszul kinézni. Nos, igaza is volt!
Hazaérve Robival lefeküdtünk és vártuk a továbbiakat. Egyre sűrűbb fájások követték egymást. Eleinte én írtam őket, de ahogy rendszereződni látszódtak Robi átvette a fájások írását. 10-12 perces fájások voltak. Este 10 órakkor már igen kellemetlenné váltak a fél perces fájások, ahogy jött egy szaladtam a szobába és a párkányra roskadtam ahol állatutánzó hangokkal próbáltam meg túlélni. Anyu unszolására beleegyeztem, hogy menjünk a kórházba. Nos, én nem akartam. Bevallom, féltem.
A kocsiba pakoltuk a bőröndöket és utnak indultunk. Titkon reméltem, hogy hazajöhetek. A kórházba érkezve igen remegett a lábam, főleg mikor besétáltam a szülőszobára onnan meg a szülésztre. Komolyodott a helyzet, és tudtam ennek fele sem tréfa.
A szülészetre behívtak és azonnal mondták, hogy a táskákat is hozzuk be mert úgy sem engednek ki éjjel. Itt...az érzés leírhatatlan volt. Nem szeretnék közönséges lenni, de úgy görcsberándult a hasam mintha székrekedésem lenne. Ijedten bementem a vajúdóba ahol előző nap reggelén jártam. Nagyon fêltem. Rákötöttek az NSTRE. Na kedves olvasó! Rinyáltam, hogy sosem mutat semmit az NST, hát kéremszépen... olyan egyértelmű volt, mint a nap! Jöttek a fájások 4 percenként. A szülésznő párszor bekukkantott hozzám, és mondta hogyan lélegezzek. Megpróbáltam a tanácsát fogadni, de az egyre erősödő fájások néha győzedelmeskedtek. 40 perc NST után közölték, hogy hívják az orvosomat, mert beindult a szülés. Őszintén könnyek szöktek a szemmebe, nem is tudom miért...szerintem itt vállt valóssá a történet számomra s itt fogtam fel, ez nem tündérmese.
A család kint volt a várakozóba és várták a fejelményeket. A szülésznő kiment s szólt anyukámnak, hogy öltözzön be, mert szülni fogok! Mikor anya bejött én már a szülőszobán ácsorogtam és nézelődtem. Ott álltam a pelenkázó előtt és rátámaszkodtam. 2 fájás között elmosolyodtam, mert tudtam hamarosan itt lesz a kislányom és ezen az ágyon lesz elsőnek lefektetve. Anya megjött és vele együtt a nyugalom is, annyira nyugtatóan hatott rám. A szülőszobán még volt kedvem viccelődni.
Az orvosom 30 percen belül megérkezett és közölte, hogy Timea tehát szülünk! A magaztvízem nem folyt el, így burokrepesztéssel kellett megindítani a szülést. Ezt egy hosszú fém rúddal végzik. Bármilyen horrorisztikus nem fáj! Hopp, elfolyt a magzatvíz! A dokim míg nem lettek tolófájások elment. Nos, az első 10 percben semmit nem éreztem az egészből. Egyszercsak a fájások 1 percesek lettek. Bölényt immitálva próbáltam a fájásokat elviselni. Nem szeretnék illúzíóromboló lenni, így lehet nem is kell, hogy elmeséljem a sztori végét, hiszen megígértem nem rémisztgetek senkit sem!
Csodás pillanat az tény, de nem jön ki 2 tüsszentés között:-)
Út közben meggondoltam magam, nem szerettem volna ha Robi is ott van, ezért anya maradt velem. Tehãt 5:13 perc!!!!!!
Ahogy kibújt Ellie a hasamra tették, amit azonnal lepisilt:-) azthiszem ez volt a legszebb pillanat az életemben! Megkönnyebülés és boldogság.
Anyu elvágta a köldökzsinórt, s ezzel elkezdődött egy új család élete.
Robi is bejöhetett és ölébe foghatta a picit, aki mindössze 3040grammal és 53cm-vel született, és nem szálltak le a heréi:-)
Gátvédelemmel szültem, tehát nem vágtak de ellenben kicsit megrepedtem ezért kellett varrni. Nagyon féltem ettől is, de megnyugtatlak...ez semmi. Nem fáj! Legalábbis én semmit nem éreztem. A szülőszobán 2 teljes órát kellett tölteni, aztán a picit elvitték a csecsemősökhöz engem meg az osztályra.
Mindenki gratulált és mindenki boldog volt. Itt még nem sejtettem semmit.
A szobatársam maga mellett altatta a kisbabáját, nem zavart.
Kezdett hiányozni a kisbabám, és egy kicsit el is sírtam magamat, hogy milyen rossz vagyok, hogy nem vagyok vele. Az ápolónők tanácsolták, inkább pihenjek és majd kimegyek érte.
Semmit nem tudtam aludni és már látni akartam, hiszen egy képem volt róla ami azonnal a háttérképemként szolgált a telefonomban. Nagy nehezen kikeltem az ágyból és elcsoszogtam a mellettem levő szobába, ahol Ellie is volt.
Gyönyôrködtem benne, csodáltam. Elvittem magammal, az osztályon tologattam és folyamatosan nêztem.
Jött anya és a család akik látni akarták Elliet. Odatoltsm az ablakhoz és mindenki gyönyörködött benne. Bukott... A hasamban levő dolgok feljöttek neki. Nos, fogalmam nem volt róla hogy ezt a pici csomagot hogyan is lehet felemelni???!!! Nos, ahogy tudtam megfogtam. Szegény kislány nyaka szinte megbicsaklott. De sikeresen ölembe került.
A kórházban töltött idő alatt esélyem nem volt, hogy pihenjek. A mellettem levò lány , mindig hagyta hogy sírjon a babája. Sajna elég sűrün tette.
Alig vártam a hazautat.
Nos eljött a nap, mikor mehettünk haza.
Anya beköltözött hozzánk 1 teljes hétre, hogy segítsen. Nem olyan volt, mint elképzeltem. Azt hittem hazahozom befektetem a kiságyba és aludni fog. Itt az Astorián nincsen csecsemőszoba, nincs hova tolni ha fáradt vayok és pihenni akarok.
Nagyon nehéz volt az eleje, az első napok. Regeteg sírás, nem tudtam miért sír, miért csinálja ezt és azt. Tanácstalan voltam. Persze anya itt volt, de éjszaka nem akartam zavarni és tudtam kevés az idő, hogy mindent ráruházzak. Meg kell tanulnom! Anya reggel benyit, én az ágy szélên ülök s csak annyit lát, hogy zokogok a babával együtt. Megijedtem. Megetettem, altattam, simogattam és minden. De csak sírt. Egyszerűen kêtségbe voltam/vagyok esve.
A fürdetés is ment elsòre, de félelemtől reszkettem. Minden egyes nap azon izgultam, hogy anya nem sokára elmegy és tényleg anya lettem.
A nappalok kellemesen töltek el, ahányszor ránéztem pici Elliere ahogy mosolyog(igen mosolyog!!!:) ) minden bánatom elillant.
De az örömre jött az éjszaka, ami elég nehéz, és egyben ijesztő! Sajnos Robi olyan 12 fele ér haza ami olyan sokára van.
Egyik nap, mikor anya itt volt és tette tisztába Elliet, nyomott egyet az újjára:D nagyon nevettünk!
Itthon nehéz, főleg egyedül.
Hogy mivel kell megküzdeni?
Sosem szerettem magányosan lenni, szeretem ha valaki van mellettem, talán ezért is lett csincsillám és kutyám is. Talán egy "várat" építek magam köré és abban próbãlok elbújni. A legnagyobb ellenségem: egyedül.
A másik dolog, az aggódás. Mindig ott motoszkál a fejemben: mi lesz ha?
És ilyenkor az ember bepánikol.
Le kell küzdeni az álmosságot fáradtságot, hiszen lehet több hétig, hónapig, évig nem lesz éjszakád.
Hiába vagy pokolian álmos, de ha pici nem alszik 100%, hogy Te sem fogsz.
Ha van kedved, ha nincs fel kell kelni.
Szuperanyu??
Ilyen nincsen. Nekem SENKI ne mondja azt, hogy nem bukik ki éjszaka és nem sírja el magát, mert tehetetlennek elesettnek és magányosnak érzi magát.
Ekkor kevesebb türelmed lesz, és a babával sem vagy türelmes, senkivel sem.
Álmosságában az ember türelmevesztett. Sokszor mondasz/gondolsz olyan amit reggelre megbánsz.és tényleg így van.
Ez mind normális. Nem vagyok szuperanyu, pedig mielőtt megszületett vagy mielőtt teherbeestem, nem tagadom eljátszottam a gondolattal.
Ember vagyok, és nem robot. Anya lettem, türelmet kell találnom.
Nagyon érzékeny vagyok, sokszor lenne jó mindenhol, csak nem itt. Természetesen nem egyedül, hanem a babával. De ez a bezártsásg.
Gondolom más is úgy van vele, hogy várja már azt is, hogy a 4-5 lépésre távolabbi konyhába kijuthasson, vagy az erkélyre/udvarra. Szinte kirándulásnak számît. A konyha maga a megváltás.
Örülök, hogy vannak szuper barátnőim, akik mellettem vannak ebben az időszakban, és segítenek hogy ne érezzem magam elveszettnek.
Ez nagyon fontos. Jó hogy van édesanyám, aki mindenben segít és ha bármiben bizonytalan vagyok mindig a "rendelkezésmre" áll.
Amikor erre gondolok, hogy az a vár amiben "lakok" mennyire is stabil, lehet nem tágas de annál biztosabb. Nem engednek ki a falak(a barátaim) , hogy a körülöttem levő erdőben elvesszek.
Ígêrem írni fogok, sajnos nem egyszerű!
Köszönöm, akik olvassák a blogot és a sok kedves üzenetet minden egyes LIKEot!
Utolsó kommentek